Az első nap

Avagy mikor minden a feje tetejére áll

xxxx.xx.xx. Kedves naplóm!

Már csak 1 óra, tizennyolc perc és tizenkilenc másodperc, hogy leszálljon a gép. Gyerünk, nem lehet ilyen lassú! Oké, Japánból jövök, de akkor is. s még késünk is, pedig ez igen ritka ott. Nem idegesítem fel magam, még csak az kéne. A fenébe is, miért pont London? Nem mintha nem tűnnék ki mindenhol, de akkor is. Az eső város. Már most rossz a hangulatom. A suliból kifogok tűnni a hajam miatt. És még ha csak ez lenne a baj!

 Kifogom nyírni Moriartyt, kibelezem, felnégyelem, felnyársalom, elégetem, kerékbe töröm, szétlövöm a fejét, tökön rúgom, hasba vágom, ó és említettem már, hogy kibelezem? Nem? Akkor említem, kedves naplóm. De ezek közül csak kettőt csinálok meg. Amúgy meg, még nincs is Londonban. Majd, mikor idő van. Hány év múlva is lesz az? Kettő? Nem, még több. Jelenleg két tizenöt éves gyerek két nyomornegyedből tud egy elég nagy szabású tervet. Ami azért elég nagy dolog, tekintve, hogy amúgy már nem is ott laknak. Bejártuk az egész világot Moriartyval. M&H. James K. Moriarty és Miranda K. Healson. A firkász páros. Kik elég sok tudósítást csináltak. Kik ismerik és dolgoztak híres emberekkel. 

 London. Tanulni megyek, nem pedig a jövőért aggódni, kedves naplóm. Talán jobb is, hogy ide. Itt még nem jártam és elég sok pletyka van. Gimnáziumba megyek, nem tudom hányadikba. Ilyen alternatív iskola tehetséges gyerekeknek.  Na mindegy. Ez lényegtelen. Apám, életemben először lesz az, hogy egyedül lakok. A másfél évtized alatt először! Te jó ég! Már nagyon izgulok. Baker Street, 221 D. Emeleten, másodikon. Majd megkérdezem az alattam lakókat, hogy zavarni fogja-e őket egy beidomított kígyó, ami nincs méregtelenítve. Női hang mondja, hogy  mindjárt leszáll a gép. Na, viszlát publikus titkaim tudója, kedves naplóm!

Unatkozva húzom magam mellett, miközben bosszankodok. Persze, hogy most tűnik el az esernyőm, sebaj, majd megoldom valahogy. Esik, de nem esek pánikba. Pulcsim kapucniját fejemre teszem, úgy megyek tovább. Még egy tizenöt perc séta és már meg is érkezek.Egy két há, egy két há, egy két há. Jobb bal jobb, bal jobb bal, jobb bal jobb. Egy ember megy nekem, sietősen. Eltanyálok, ő meg a bőröndömben. Pár másodpercig csak kiterülve nézem az eget, majd felállok és ránézek.

- Tudod, ha már így nekem jöttél, igazán elmondhatnád hogy melyik a legrövidebb út a Baker utcára, ha nem gond. Amúgy Mir vagyok. És maga kicsoda? - Belső énem egy zsákot ütöget, mert nem mostam rögtön be az embernek. Harmincas éveiben járó, fekete hajú, fehér bőrű, szerintem londoni ember. Remélem, nem tört el a gitárom, ami a hátamon van. Ha igen, akkor lecsuknak gyilkosságért. A piros közepes bőröndben amúgy is csak ruhák vannak, meg egy-két könyv.

- Forduljon jobbra, majd balra végül újra balra. Sherlock Holmes.Sok sikert - mondja, majd leint egy taxit. Felkapom a cókmókomat és elkezdek minél gyorsabban menni. Akkor jöhet a jobbra. Befordulok, cseppet sem csodálkozok, hogy egy sikátor. Tudom, hogy sikátor lesz mind a három. Mert ez van.  Rövidebb, gyorsabb, ergó tökéletes. Leint egy részeg, tovább megyek, nem érdekel.Pár perc múlva befordulok, majd megint pár perc múlva pedig újra balra fordulok. És ki is érek az utcára, amit kerestem. Most már csak gurítva viszem a bőröndömet, a nap pedig kisütött. Éljen! És tádámm, itt is vagyunk.

Baker Street, 221. Egy taxi megáll és kiszáll belőle a fellökőm. Meglepve néz rám, majd kinyitja az ajtót. 

- Menj te be előbb - rám néz, fel akar mérni. 

- Harigatu. Köszönöm szépen- bemegyek, majd a háznénihez kopogok be. Sherlock pedig felmegy. 

- Ki az? Te vagy a, Miranda? - Idős hölgy kérdezi, majd kinyitja. Megölel, én meg viszonozom a párt fogóm ölelését. Ha nem lett volna aznap, akkor minden másképp alakult volna. Elég sok minden.

- Jó napot kívánok! Igen, épségben megérkeztem. Nem történt semmi különös. Elkérhetem a kulcsot, vagy még van ott valaki?

- Évek óta nem lakik ott semmi, And drágám. Viszont meddig maradsz? És Jami jön? Tessék, biztos fáradt lehetsz, itt vannak a kulcsok, drágám, majd viszek fel sütit! - Kedvesen mosolyog a csupa szív hölgy. Annyira kedves és annyira szeretem, hogy az kész. Nem tehetek róla. Két embert szeretek. És e kettő közülő az egyik. 

- Köszönöm még egyszer, majd még lejövek - ígérem meg, majd megfogom a bőröndömet s felcaplatok. Második emelet, meleg vízzel, hideg vízzel, csappal, konyhával, szobával, nappalival és minden egyébbel berendezve!  konyha pulton egy tálcán süti volt. Rögtön bele is harapok egybe, majd kiengedem Oryont a ketrecéből. Leveszem a cipőt és rohanok a B-be. Bekopogok, egy férfi nyit ajtót. Nem a Holmes, hanem egy másik. Idősebb.

- Szia, John Watson vagyok, miben segíthetek? - Kérdezi kedvesen.Rámosolygok, John viszonozza, közben pedig Sherlock is ide jön. Intek neki, majd rákezdek.

- Üdv, Miranda K. Healson vagyok, az új szomszéd. Zavarni fogja önöket egy szabadon kószáló kígyó? - Közben Oryon, épp a korláton csúszik lefelé, majd bemegy a lakásba. Sherlock meglepve néz rám, újra, majd megfogja az királykobrámat szakszerűen és visszaadja nekem.

- Szerintem nem fog. Sherlockot pedig biztos, hogy nem fogja. Nyugodtan tegezhetsz Miranda. Hívj csak Johnnak. Bejössz? - Kérdezi John, miután túl tette magát az első sokkon, hogy egy királykobra van a házban. 

- Oké, akkor John. Most nem tudok, kipakolok. Viszlát! - Intek, majd megyek vissza fel. Oryon pedig követ. Becsukom az ajtót, és neki állok pakolni.